szerző angel
Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.
Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.
Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő - mondat,
ára behódolt nyugalomnak.
elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel. . .
A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát vesztett bamba gránát,
sorsától fél, robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.
Élve maradt szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!
Félelmed rongyod - óva koldul-
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.
Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.
Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.
Miről titkon vallod: bolondság -
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.
Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá - s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.
szerző angel
"... az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek..."
szerző angel
Hallod a dalt?
dúdold velem
hallod ahogy szól...?
dúdold kedvesem
alig zavarjuk meg a csendet
a nyugalom átölel
a dallam lágyan körbe fon
lebeg mint könnyű pihe
mint a gondolat
mint egy álom
mint az álmunk
amire most rátaláltunk
és egymás szemébe nézve
látjuk azt amiért a Mindenség megszületett
egymásban megtaláljuk a szeretetet...
hallod?
hogy szól a dal
ott belül
hogy zengenek a hangok
hogy hullámzanak a dallamok
testet ölt a harmónia
lüktet a létezés örök
milliószor elfojtott ritmusa
bennünk zeng
bennünk dobol
ölel és átkarol
könnyű csókot lehel elgyötört lelkünkre
libegve elsuhan
majd újra visszatér
közössé váló ereinkben
egyszerre lüktet a vér..
hallod a dalt?
érzed a ritmust?
dúdold nekem és ringass el
légy az én dalom kedvesem
monoton és féktelen
szédítő és reménytelen...
ez a dallam most a miénk
belőlünk fakad és bennünk tűnik el
szelíd örvényt kavar
és vad szavakat akar
simogatást és uralmat
izzó hangok fonnak át és uralnak
egymásba olvadnak most a test határok
ringató álommal keverednek
a valóságos érintések
csókok zengenek
és harsognak az ölelések
a feszes ritmus kitörni készül
szabadulna már a megkötözött lélek
kiáltani készül a vágy:
Vedd észre még élek...!
minden hangot elsöpör
a lüktető hullámzás
és a lázadó energiák
két testből gyúrnak most
egyetlen matériát...
hallgasd a dalt!
csendesedik már a ritmus
távolba futnak a vad örvények
nem zúgnak már a harsonák
egyre halkulnak a hangok
altató futamok csendesítenek
elnyugszanak a lágyan pihegő testek
egyetlen dalból ismét két test lesz
két test..
de egyetlen még mindig a lélek
még őrzi a mi dalunk
és amíg szeretsz
...
a világ együtt dúdolja velünk
a Mi Dalunk...
szerző angel
Szabad-e nekünk még így,
összemelegedve
egymásba feledve temetni
véres könnyektől itatott
mindennapjaink?
Szabad-e nekünk még
gyermekeink szemébe nézve
meglátni a másikat,
s velük a közelgő Vég képébe vágni
a kezünkbe adott végtelent?
Szabad-e nekünk még így remegve
lesni egymás titkos sóhaját,
mellyel halkan simítja végig
a másik rebbenő haját?
Lépéseim zaja halkan koppanva
lábujjhegyre csitul,
s zavartan toporgok éned ajtaja előtt.
Csak tenyerem fektetem óvatosan,
hol eddig durván kopogtattam.
Ujjaim hegyén érzem, ahogy lüktet a zár.
Várja, hogy simítva megigézzem.
Behunyt szemem alol a könnyek
csendes gyémántként hullanak
vágyaim partján fekvő
kemény sziklából,
puhasággá
csiszolódott homokba.
Szemem fénye rég megtört már,
s mélyén egy remete halkan kinevet.
Kérges fa odva lett a lelkem
melynek törzsére körmömmel véstem a neved.
Nem szólok már, mert nincs, ki értsen,
nem várom a választ, mert tudom rég,
Te a szél nyelvén suttogsz velem,
hisz számomra te vagy a kezdet, és a vég,
Rég nem önigazolásul kellesz nekem még.
Hát mondd! Szabad-e nekünk még így szeretni?
Túl a lázadáson, túl az életen,
Túl a birtokláson, s mindenen, mi értelem?
Szabad-e még így,
mikor minden szétszaggatott álmom
Ajkaimba harapott sebből vérezve lüktet
Csókjaidtól lüktető szádon?
Aggódó szemed szemembe mélyeszted,
s háborgó lelkem szellemed kísérti.
Erős karoddal átöleled csöpp létem,
S cserfes magányomnak otthont ad szíved,
Féltőn figyelmeddel itatod
szikkadt földdé apasztott hitem.
Szabad-e még így?
De kit érdekel? Csak így tudunk.
Csak így lehet.
szerző angel
én vagyok.
És én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.
A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.
A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.
A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.
szerző angel
Akkor majd a fák levelei közül
langy szellő ereszkedik a mezőre
és csintalan mosollyal vesz
virágillatot magához,
hogy méltó ajándékot hintsen
karcsú alakod köré..
Akkor majd a szemedben
emlékek csillannak fel
és látni vélsz majd
egy rég volt kedves arcot,
egy szelíd mosolyt,
két derűs, csillogó szemet...
Akkor majd felderül tekinteted
egy felhőtlen pillanatra
és halvány, diaszerű képek
futnak át előtted
s míg könnyed mozdulattal
hajad igazítod,
hajszálaid között
megcsillan a messziről,
hozzád hódolni érkezett napsugár...
Akkor majd szíved mélyén
megmozdul valami régi szép érzés,
valami meleg, simogató, szelíd szeretet.
Olyan, mint a teremtő erő,
mint a lágyan hullámzó óceán-bölcső,
mint a levegő kék végtelenje,
mint a gondolat áradó mélysége,
mint a szerelem....
Akkor majd én is ott leszek Veled.
Leülök melléd és homlokom
kezed bársonyára hajtom.
Bódító csókok emlékét ébresztem
régi érzésektől égő ajkadon.
Simogatás leszek múltat idéző
már csak néha vágy-piros arcodon.
Akkor majd tested megremeg,
mint amikor finoman érintettem bőröd
és boldog voltam, ahogyan boldog
a forró sivatag homokján haldokló vándor,
amikor hűs víz érinti ajkait.
Mint amikor kívántalak magamba olvasztani,
valami élő elegyet alkotni testeddel
és lelked részévé válva élni tovább, benned...
Akkor majd érzel újra, érzed,
amint testedbe bújva létezem,
és amikor majd csendben leszáll
az árnyakat idéző alkony és elmossa
képzeletben melletted ülő alakom
és felállva lámpát gyújtasz, még lelkedben
utánam nézel és csókot küldesz, ahogy rég...
és csókod akkor is elér hozzám, akkor is
megtalál bár örök lesz már a létből font határ
ami közted és köztem áll...
szerző angel
Én téged elpöröllek égtől és földtől, nem menekszel,
mert a vadon volt bölcsőm, és koporsóm is az lesz egyszer,
mert úgy járok a földön - csak félig földet érve,
mert téged senki így nem font még énekébe.
Én téged elpöröllek koroktól, éjszakáktól,
aranyos lobogóktól minden kardvillanástól.
A kulcsot elhajítom, kutyád szélnek eresztem,
virrasztóm földi éjed, házőrző ebnél éberebben.
Mástól, s attól is, attól az egyetlentől, elpöröllek.
Nem leszel senkié, magam se nézek másra többet.
Attól is, kivel Jákob birkózott, elragadlak
az utolsó vitában - hallgass! - igen, magamnak!
De amíg nem teszem kezed a melleden keresztbe,
addig - hiába minden! - a magadé leszel te:
lendülsz éteri tájra, egekbe bontva szárnyat:
a mindenség a bölcsőd, a mindenség lesz síri ágyad...
szerző angel
Azt akarom, hogy rám szorulj,
Azt akarom, hogy sírj utánam,
Azt akarom, ne menj tovább,
Azt akarom, maradj meg nálam,
Azt akarom, halkan nevess,
Azt akarom, szavad elálljon,
Azt akarom, szemmel keress,
Azt akarom, a szíved fájjon,
Azt akarom, add meg magad,
Kegyelemre vagy pusztulásra.
Azt akarom: engem szeress,
Azt akarom, ne gondolj másra...
szerző angel
Én álmodom a rétet, és mellé a zöld mezőt,
Te álmodod a havas csúcsot, s a nap elé a felhőt.
Én álmodom a nyár melegét, a tengert, a virágok illatát
Te álmodod az őszi csendet, és egy lombja vesztett fát.
Én szaladnék a széllel, viharként vadul,
Te ülnél a fűben és néznél szótlanul.
Majd ha már én álmodom a felhőt és mögé a napot,
Te a tengerpartot mellé magadtól rajzold,
Ha képzelek csendesen fáradt őszi fákat,
Te lombokkal borítod az összes száraz ágat,
Én nézlek szótlanul, ülök és hallgatok,
Elmondhatod akkor, most már boldog vagyok.
szerző angel
Te velem szemben, s a szemed.
Nézel, s reméled értem.
Pillantásod hűvös, kék és távoli.
Bár tudnám, mit érzel
De Te csak nézel
és remélsz.
Már mosolyoddal remélsz
Reméled értem, hogy
Féltesz.
Könnyezve Rád nézek,
Már csak én remélek.
És végre megértem.
Magadtól féltesz és reméled értem.
szerző angel
én leszek a vágy a szemedben
ha kell magaddal is megverekszel
én leszek a sóhaj a szádban
amikor erőd elhagy a kéjes lázban
én leszek elűzött szemérmed
a tegnapot ölöd meg értem
én leszek elveszett csókod a magányban
ha majd ajkad reszket a rád zuhanó homályban
én leszek vadul lüktető szíved
ha már senki sem, én ott leszek veled
én leszek sivatagban a gyöngyöző harmat
amikor Neked már senkik, semmit nem adnak
én leszek kínod egy álmatlan éjjelen
ha hiányzó örömök csordulnak ki szemeden
én leszek könnyed egy összegyűrt ágyban
amikor elmerülsz az egyedül-maradt vágyban
én leszek a szivárvány-híd a semmi felett
amikor majd lemondón nyújtod a kezedet
én leszek rémítő álmaid gyilkosa
a hazug hit, hogy nem hagysz el soha
én leszek fel nem tett kérdés helyett a felelet
ha hangtalan, csak magadnak súgsz neveket
én leszek halott virágok mosolya
a szerető, az édes és a mostoha
én leszek nevetésed a csendben
a váratlan lázadás a rendben
én leszek a bőr íze a szádban
tegnapi emlék a holnapi lázban
én leszek a viasz, amikor cseppen
pillangó szárnya amikor lebben
én leszek a sikoly a beteljesült vágyban
fájdalom az értelmetlen lázban
én leszek a nyugalom a gondolatban
az örök körforgásban a mozdulatlan
én leszek majd a Te helyedben
és Te élsz majd én helyettem...
szerző angel
Ülj ide mellém, s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett és
hol van már az a felelet -
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.
szerző angel
Nem érdekel
mit álmodsz rózsaszín szobádban.
Engem a Vörös érdekel.
Nem érdekel
szerelmes, suttogó szavad.
Engem a Kéj sóhaja érdekel.
Nem érdekel
gyengéd, finom simogatásod.
Engem vad Ölelésed érdekel.
Nem érdekel
versekbe írt szerelmed.
Engem reszkető Vágyad érdekel.
Nem érdekel
ajkad lágy érintése.
Engem vad Csókod érdekel.
Nem érdekel
ki vagy!
Nem érdekel
ki voltál!
Engem csak az érdekel
amivé teszlek,
amivé értem leszel...