szerző angel
Hallod a dalt?
dúdold velem
hallod ahogy szól...?
dúdold kedvesem
alig zavarjuk meg a csendet
a nyugalom átölel
a dallam lágyan körbe fon
lebeg mint könnyű pihe
mint a gondolat
mint egy álom
mint az álmunk
amire most rátaláltunk
és egymás szemébe nézve
látjuk azt amiért a Mindenség megszületett
egymásban megtaláljuk a szeretetet...
hallod?
hogy szól a dal
ott belül
hogy zengenek a hangok
hogy hullámzanak a dallamok
testet ölt a harmónia
lüktet a létezés örök
milliószor elfojtott ritmusa
bennünk zeng
bennünk dobol
ölel és átkarol
könnyű csókot lehel elgyötört lelkünkre
libegve elsuhan
majd újra visszatér
közössé váló ereinkben
egyszerre lüktet a vér..
hallod a dalt?
érzed a ritmust?
dúdold nekem és ringass el
légy az én dalom kedvesem
monoton és féktelen
szédítő és reménytelen...
ez a dallam most a miénk
belőlünk fakad és bennünk tűnik el
szelíd örvényt kavar
és vad szavakat akar
simogatást és uralmat
izzó hangok fonnak át és uralnak
egymásba olvadnak most a test határok
ringató álommal keverednek
a valóságos érintések
csókok zengenek
és harsognak az ölelések
a feszes ritmus kitörni készül
szabadulna már a megkötözött lélek
kiáltani készül a vágy:
Vedd észre még élek...!
minden hangot elsöpör
a lüktető hullámzás
és a lázadó energiák
két testből gyúrnak most
egyetlen matériát...
hallgasd a dalt!
csendesedik már a ritmus
távolba futnak a vad örvények
nem zúgnak már a harsonák
egyre halkulnak a hangok
altató futamok csendesítenek
elnyugszanak a lágyan pihegő testek
egyetlen dalból ismét két test lesz
két test..
de egyetlen még mindig a lélek
még őrzi a mi dalunk
és amíg szeretsz
...
a világ együtt dúdolja velünk
a Mi Dalunk...
szerző angel
Ők nem öregszenek meg úgy, mint mi, az itt maradottak:
Az évek nem fognak rajtuk, sem a múló idő vasfoga.
A lemenő nappal és pirkadatkor is rájuk emlékezünk...
(Idézet Laurence Binyon „For The Fallen (September 1914)”-éből)
szerző angel
Apámnak volt egy különös barátja. Józan, precíz és rendkívül értelmes gépészmérnök, aki nemcsak a gőzk
azánokat, de az életét is igyekezett előre megtervezni.Amikor közeledett a front, láttam, hogy gondosan csomagol.
- Ebben mi van? - mutattam két hatalmas ládára.
- Ebben azok a szükséges holmik, melyeket akkor viszek magammal, ha módomban lesz autóval
vagy vonattal menekülni.
Rengeteg ruha, pulóver, ing, cipő, kolbász, szalonna, sajt és szardínia volt a ládákban, azonfelül még számos szakkönyv, szótár, logaritmustábla, körzőkészlet és vonalzó.
- És ebben? - mutattam egy kis kézikofferre.
- Ez a B variáció! - mondta. - Arra az esetre, ha nem lesz vonat és gyorsan kell menekülni!
Ebben már csak meleg holmik, aranygyűrűk, láncok s különféle konzervek voltak.
Láttam, hogy íróasztalán egy spárgával átkötött ócska bőrtárca hever.
- És ez? - kérdeztem kíváncsian.
- Ez a C variáns - felelte. - A legrosszabb esetre.
Egy hajfürt volt benne, feleségének, gyermekeinek fényképei, s egy Biblia."
szerző angel
Szabad-e nekünk még így,
összemelegedve
egymásba feledve temetni
véres könnyektől itatott
mindennapjaink?
Szabad-e nekünk még
gyermekeink szemébe nézve
meglátni a másikat,
s velük a közelgő Vég képébe vágni
a kezünkbe adott végtelent?
Szabad-e nekünk még így remegve
lesni egymás titkos sóhaját,
mellyel halkan simítja végig
a másik rebbenő haját?
Lépéseim zaja halkan koppanva
lábujjhegyre csitul,
s zavartan toporgok éned ajtaja előtt.
Csak tenyerem fektetem óvatosan,
hol eddig durván kopogtattam.
Ujjaim hegyén érzem, ahogy lüktet a zár.
Várja, hogy simítva megigézzem.
Behunyt szemem alol a könnyek
csendes gyémántként hullanak
vágyaim partján fekvő
kemény sziklából,
puhasággá
csiszolódott homokba.
Szemem fénye rég megtört már,
s mélyén egy remete halkan kinevet.
Kérges fa odva lett a lelkem
melynek törzsére körmömmel véstem a neved.
Nem szólok már, mert nincs, ki értsen,
nem várom a választ, mert tudom rég,
Te a szél nyelvén suttogsz velem,
hisz számomra te vagy a kezdet, és a vég,
Rég nem önigazolásul kellesz nekem még.
Hát mondd! Szabad-e nekünk még így szeretni?
Túl a lázadáson, túl az életen,
Túl a birtokláson, s mindenen, mi értelem?
Szabad-e még így,
mikor minden szétszaggatott álmom
Ajkaimba harapott sebből vérezve lüktet
Csókjaidtól lüktető szádon?
Aggódó szemed szemembe mélyeszted,
s háborgó lelkem szellemed kísérti.
Erős karoddal átöleled csöpp létem,
S cserfes magányomnak otthont ad szíved,
Féltőn figyelmeddel itatod
szikkadt földdé apasztott hitem.
Szabad-e még így?
De kit érdekel? Csak így tudunk.
Csak így lehet.
A legutóbbi Hozzászólások
@*dtcomment*@@*titolopost*@
@*nome*@