szerző angel

Széttépném foszlott
bánat-köpenyem,
ha lenne aki hívna
engem.

Eldobnám könnyeimtől
áztatott titkaim,
ha lenne aki hinne
bennem.

Összetörném fájdalmam
kristály kelyheit,
ha lenne aki sírna
értem.

Szétosztanám szánalmas,
összegyűjtött kincseim,
ha lenne aki levenné harci
vértem.

Kivágnám lelkem sötét
erdejének minden rettegését,
ha lenne aki simítaná
arcomat.

Földbe taposnám
kínokkal terhes perceim,
ha lenne aki értelmetlenné tenné
harcomat.

Tűzre vetném mindennapi
hazug álarcaim,
ha lenne aki szeretné
hétköznapjaim.

Szétmorzsolnám legszebb,
legigazabb gondolataim,
ha lenne aki velem álmodná
álmaim.

Elfeledném kétségeim
be nem hegedt sebeit,
ha lenne aki reményt adna
nekem.

Szétdobálnám csókolatlan,
féltve őrizgetett csókjaim
ha lenne aki látni tanítaná
szemem.

Elhagynám örömtelen,
torz mosolyaim,
ha lenne aki szorosan simulna
hozzám.

Megtalálnám álmodott,
rég elvesztett boldogságom
ha lenne út, ami elvezetne
hozzád.

szerző angel


A fiam, a gazember, nem akar beszélni. Nemsokára meglesz kétéves, de annyit, hogy papa, is csak kegyes úri jókedvében hajlandó kimondani. Másfelől azonban hibátlanul érti az emberi beszédet, s a legbonyolultabb feladatoknak is játszva a végükre jár. „Eridj ki a konyhába, és mondd meg anyádnak, hogy el kell mennem, adjon ebédet.” Kimegy a konyhába, valamit muzsikál az anyjának, két perc múlva itt az ebéd.

 Az a legingerlőbb a dologban, hogy ő nem tanulja meg a mi beszédünket, de mi az övét igen. Szép lassan rácsalogatott minket kézzel-lábbal-mutogatással kevert tolvajnyelvére. Ha valamit keres s megtalálja, fülsértő i-zéssel sikoltja világgá örömét; ha nem találja, hosszan elnyújtott nyee-vel adja tudtunkra bosszúságát, de azt is olyan idegtépő hanggal, mint amikor a porcelántányéron megszalad a kés. Ha szomjas, odacibál a fiókos szekrényhez, ahol tavaly ilyenkor, mikor betegen feküdt, a szaharinos tea állt. Azóta odajárul vízért, s ha megkapta, jóleső hömmentéssel jelzi elégedettségét.

 Gondoltam, ebből elég. S tegnap, amikor csak ketten voltunk idehaza, leültünk szépen a szőnyegre, szemtől szemben, s azt mondtam neki:
– Most pedig, kedves fiam, beszélgetni fogunk.
– Höm – mondta elégedetten, s biztató tekintetet vetett rám.
– Nem, fiam – válaszoltam határozottan.
– Mi most magyarul fogunk beszélgetni.
Meglóbáltam egy tízdekás papírzacskót, melyre az édességbolt címe volt rányomtatva, amitől az ő arckifejezése még barátságosabbá derült, azt a gyanút keltve bennem, hogy titokban nemcsak beszélni, hanem talán olvasni is tud már. Szedtem kifelé a nápolyiszeleteket, s bicskával még apróbb szeletekre szabdaltam őket, akkorára, mint egy mokkacukor. Mesterségemből kifolyólag tudom, hogy a magyar nyelv milyen gazdag szavakban.
 Az elsőt odatartottam az orra alá.
– Mondd szépen: kérek.
Kitátotta s becsukta a száját, jelezvén, hogy odahelyeztessék a nápolyi. Én azonban nem az ő szájába tettem a nápolyit, hanem a magaméba, s nagy gusztussal, ropogtatva kezdtem rágcsálni.
– Nyee! – rikoltott felháborodásában.
Megmutattam a második nápolyit.
 – Mondd szépen: kérek.
Nem mondta. Megettem. Elővettem a harmadikat. Amikor azt is megettem, azt mondta: bebbe, amit még sohasem mondott volt, de nyilván azt jelenti, hogy piszkos zsaroló. A negyedik és az ötödik nápolyi tűnt fel és el, amikor – a hatodik láttán – egyszerre így szólt:
 – Kéek.
 Drámai pillanat volt. Ha most odaadom a nápolyit, akkor húsz év múlva az ideggyógyászok hipnotikus álomban fogják leszoktatni a raccsolásról. Meglehet, bestiális apa vagyok: a hatodikat is megettem.
 – Csak a grófok raccsolnak, kedves fiam. Mi nem raccsolhatunk, mert a te apád csak egy nyomorult író.
Vidáman elmosolyodott és így szólt:
 – ĺró.
Gyönyörűen mondta. Mint amikor összeroppantunk egy diót, úgy reccsent az az r. Ismerek egy kopasz írót, aki két évre elmenne juhászkutyának, ha egy ilyen r-t ki tudna nyomni magából. Őneki alkalmasint odaadták a nápolyit. Most már én is odaadtam. Lassan és látható büszkeséggel rágta, talán mert érezte, hogy ez volt az első falat, amelyért megdolgozott. Megmutattam a következő nápolyit.
 – Mondd szépen: cukor.
A szóvégi r-t is kimondja, az már férfimunka. Kimondta. Kimondta, hogy kenyér, hogy virág, hogy alma, hogy madár, hogy rocska... Talán egy félóra hosszat csevegtünk kéttagú szavakban; amit mondtam, mondta utánam. Ekkor vérszemet kaptam, és így szóltam:
 – Mondd szépen: villamos-végállomás.
Nézte az én mindent tudó számat, és elkezdte utána formálni az ő rózsaszínű, puha, szamócalevél nagyságú ajkával e két szót. De ők nem akartak világra jönni, megkapaszkodtak valahol, összegabalyodtak, csak valami alaktalan habarék bukott ki a száján. Lehajtotta fejét. És elkezdett sírni. Bennem pedig előötlött valami, amire sohasem gondoltam, amit már régen elfeledtem, s amit soha vissza nem hívtam volna az emlékezetemben, ha sírni nem látom a fiamat – az, hogy amit tudunk, mily kínok s töredelmek árán tudjuk. Elszégyelltem magam, és kifújtam az orrát, és kezébe nyomtam a nápolyis zacskót, és kimentem a szobából. Tíz perc múlva benéztem hozzá, még mindig a földön ült, eszegette a nápolyit és hüppögött.

szerző angel
                                                                                           

                                                                                                 1

Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,

a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;

torlódik ember, állat, szekér és gondolat,
az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.
Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,
tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan
s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,
vagy korhadt fának odván temetkező bogár.

1944. augusztus 30. A hegyek közt

2

Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.

Cservenka, 1944. október 6.

3

Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.

Mohács, 1944. október 24.

4

Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, - hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

Szentkirályszabadja, 1944. október 31.

szerző angel

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást,
csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,
vezeklünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként,
akié vagy elvesz naponta tőlem,
s ha néha visszakaplak egy napig
megint sután, csak félig ismerősen
puhatolom felejtett titkaid,
heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád,
mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
már messze vagy, mikor megérkezel
Karomba kaplak s mégsem érlek el.

szerző angel

Előtted nem titok,
Hogy nem voltunk angyalok.
És úgy mintha nem fájna semmi kín,
Táncoltunk az öröm romjain.
De néha éber reggeleken
Tudtuk, hogy vár ránk a szerelem.

Ilyenek voltunk, vadak és jók,
Bűnösök közt is ártatlanok.
Ilyenek voltunk, és marad egy jel,
Melyet itt hagyunk, ha indulni kell.

Nem féltünk semmitől,
Bár száz tervünk összedőlt.
Mi mégis észrevétlenül
Tűrtük, hogy arcunkra ránc kerül,
De néha éber alkonyokon
Tudtuk, hogy vár ránk a nyugalom.

Ilyenek voltunk, vadak és jók,
Bűnösök közt is ártatlanok.
Ilyenek voltunk, és marad egy jel,
Melyet itt hagyunk, ha indulni kell.

Ilyenek voltunk, vadak és jók,
Bűnösök közt is ártatlanok.
Ilyenek voltunk, és marad egy jel,
Melyet itt hagyunk, ha indulni kell....

szerző angel
Egy furcsa táj, egy széles kolostorváros, amely a thesszáliai síkság északnyugati szélén büszkén emelkedő gigantikus, meredek sziklákon áll, különös, félelemmel és áhitattal vegyes csodálatot kelt az emberben, a legkülönösebb érzések egyikét a világon...
Megpillantva ezt a méltóságteljes tájat, mely tekintélyt parancsoló és vad, amint az északi szelek a kőtömbök káoszán keresztűl süvítenek, viszont nyugodt és ájtatos a napsütötte napokon, amikor a levegő a hegyi virágok és a sziklaréseket fedő szűznövényzet illatával telítődik, a látogató érzi az emberi lét jelentéktelen voltát a végtelenségben és maga is zarándokká válik.
Teremtője közelében van, miközben a természet körülötte kietlen, magánnyalteli és egyetlen vigasza a madarak sebes szárnyalása és valamelyik kolostor harangjainak zengése.
Ez az átszellemült csend évszázadok óta kiséri ezeket e rettentő magas sasfészekkelteli szürke sziklákat, melyek az ég felé törnek tetejükön nagy kolostorokkal, alázatos kis templomokkal...
Az egész világon egyedülálló ez a kolostor város, amely ezen a lenyűgöző, sziklás vidéken jött létre...
Görögország területén...
Ég és föld között....

szerző angel

És amikor egyikőtök elbukik,
a mögötte haladókért bukik el,
hogy figyelmeztesse a kőre,
melyben elbukott.
Igen, és azokért bukik el, akik előtte járnak,
akik gyorsabbak voltak,
És lábuk biztosabb,
Ám a követ el nem távolították.

szerző angel
Maria naplójából:
"A legmélyebb és legigazabb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez. És ettől kezdve elindul a láncreakció, a férfi és nő elkezd játszani. De ami előtte volt - a kölcsönös vonzalom, ami egymás felé lökte őket - az megmagyarázhatatlan. Ez nem más mint az érintetlen, tiszta vágy.
Amikor  vágy még ebben a tiszta állapotban van, a férfi és nő beleszeret az életbe, minden pillanatát a legmélyebb hódolattal élik át és izgatottan várják, mit

ünnepelhetnének meg legközelebb.
Az ilyen emberek nem sietnek, nem hajtják az eseményeket meggondolatlan cselekedetekkel. Tudják, hogy a szükségszerű úgyis bekövetkezik, hogy az igazi mindig megtalálja a módját, hogy megmutatkozzon. És amikor elérkezik a pillanat, nem haboznak, nem vesztegetnek el egyetlen mágikus pillanatot sem, mert tisztában vannak minden egyes pillanat fontosságával."

szerző angel
   

„Ha arra tévedsz egyszer,
     ahol én születtem
   és kopár hegytetőn
meglátsz egy görcsös, öreg tölgyfát,
magányosan és dacos konokul állni,
szembenézni viharral, faggyal, záporesővel,
suttogj el egy csöndes magyar imádságot.
          Én vagyok az.
       Állok magányosan.
   Az erdőt kiirtották körülöttem
          Élelmes idegenek.
         Magamban vagyok”
                                                                                                        

szerző angel

Most még ne mondj semmit, majd akkor ha megjöttél.
Most még ne mondj semmit, csak akkor ha döntöttél.
Még ne mondj semmit, addig míg nem érted, mit tettél.
Ne mondj semmit még, mert nem vagy, nem jöttél.
Most még nem létezünk, csak játszunk, csak játszunk, hogy élünk.
Mert ez nem az amit akartunk, mert amit akartunk attól félünk.
Most még ne add nekem, mit mástól elvettél,
Most még ne mondd, már akkor, már akkor szerettél.
Most még ne mondj semmit, majd találunk szavakat,
melyekből élet fakad, melyek vége nem a pokolba szakad,
majd ha megszültük egymást, nagy vajúdás után,
akkor mondd, nem késtünk le semmit, amit az élet tőlünk kíván.
Most még legyünk csendben, hisz fut az út alattunk,
rohanó fák takarnak roncsokat, mit látni nem akartunk,
lerombolt vágyak mellettünk, melyek közt lelkek bolyonganak,
akik közt megszűnt a kapcsolat, csak látszat az, mi megmaradt.
Most még próbálj szállni, ne légy vergődő madár,
légy te a vándor, ki végül hazatalál,
de én hadd mondjam azt, szeretlek, s ezért én elmegyek, hogy ne bántsalak,
ne legyen több bűn, mert szeretni így nem lehet.
Ha majd átléped a lét küszöbét, ha majd fájni kezd a nincs többé
értelmet kap mi volt a volt, s mi volt miért.
Egyet meg tudsz majd biztosan, lesz egy üzenet:
Volt valaki, ki téged mindennél jobban szeretett.
Elmegyek ne bántsalak többé, elmegyek, mert szeretlek.
Szeretlek, örökké.

szerző angel
Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égből
Isten szekerén a mese!

Karácsony készűl, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek
hogy emberek lehessetek!

Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belőle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!

Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.

Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!

Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyujt felénk,
mesetükröt, a keze.

Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel…!

Tagadjátok…? Restellitek…?
Elfordulnak fejeitek…?
Megvakultak szemeitek…?
Szépségteket, jóságtokat
nem érzitek, nem hiszitek…?
Csillaggyertyák fénye mellett
Isten elé nem viszitek…?

Akkor bizony rútak vagytok,
szegények és vakok vagytok,
ha szépek lenni nem akartok.
De még így is, szegényen is,
rútan, vakon, mégis, mégis
Isten gyermekei vagytok!

Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
Milyen kár, hogy áldó kezét
nem érzitek, nem nézitek
s nem hiszitek már a mesét.

A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenekre gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellől, nyomtalan.

szerző angel

Amint az ajtón benyitok,
kezemnek
otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekvés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek, felbátorodva,
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rejtett örülni valót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát.
Csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben."

szerző angel

    "A legfontosabb óra mindig a jelen.
    A legjelentősebb ember az aki éppen elöttünk áll.
   A legszükségesebb tett mindig a szeretet."

szerző angel
            talán vad vagyok
            talán szelíd
            talán elhamvasztom
            az emlékeid

            talán tudom
            miről álmodsz
            talán én vagyok
            izgató álmod

            talán remény vagyok
            ezen a Földön
            talán a szabadság
            talán a börtön

            talán láttalak
            talán vártál
            talán kerestél
            de nem találtál

            talán sodor
            téged is az élet
            talán én is
            kereslek téged

            talán hit vagyok
            szelíd és kitartó
            talán az ablak
            talán az ajtó

            talán érezlek
            talán érzel
            talán nekem is fáj
            amikor vérzel

            talán a vágyam
            valóra váltod
            talán csók leszel
            kéjszomjas számon

            talán öröm leszek
            talán a bánat
            talán sírok
            ha hiába várlak

            talán ölelsz
            talán ölellek
            talán követsz
            talán követlek

            talán a múlt vagyok
            talán a jelen
            talán a jövő
            ami nincs jelen

            talán vége lesz egyszer
            talán sohasem
            talán elmerengsz
            apró versemen

szerző angel

                                                             "Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra"


              

szerző angel

szerző angel

S ha százszor is becsapnak, és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítnek,
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet.

De csöndes szóval, eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;

ki-be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.

S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.

szerző angel
Néha rám talál a félelem,
velem vagy még, vagy csak képzelem.
Hisz tudom jól, hogy a szerelem elszáll,
csak a megszokás él tovább.

Csendben nézlek ahogy elalszol,
Tested kérdés nélkül válaszol.
Hisz tudod jól, hogy őrzöm az álmod,
bármi jön majd a hajnal után.

Gondolsz-e rám,
amikor nem mellettem alszol el.
Gondolsz-e rám,
amikor magányom nem érdekel.
Gondolsz-e rám,
amikor messze jársz már,
s valaki másra vársz talán.
Akkor is gondolsz-e majd rám?

Lassan vánszorog ma minden perc,
érzem belülről már mást ölelsz.
De tudom jól, ha a szerelem elszáll,
csak az emlékek élnek tovább.

Gondolsz-e rám,
amikor nem mellettem alszol el.
Gondolsz-e rám,
amikor magányom nem érdekel.
Gondolsz-e rám,
amikor messze jársz már,
s valaki másra vársz talán.
Akkor is gondolsz-e majd rám?

Gondolsz-e rám,
amikor nem mellettem alszol el.
Gondolsz-e rám,
amikor magányom nem érdekel.
Gondolsz-e rám,
amikor messze jársz már,
s valaki másra vársz talán.
Akkor is gondolsz-e majd rám?

Gondolsz-e rám?

szerző angel

"De hát ne túlozzunk, hisz épp ez a bökkenő: itt vagyok, s jól tudom, minden érvet elfogadok, azon az áron, hogy élnem lehet. Igen, ahogy körülnéztem ezen a szelid, alkonyati téren, ezen a viharvert s mégis ezer igérettel teli utcán, máris éreztem, mint növekszik, mint gyülemlik bennem a készség: folytatni fogom folytathatatlan életemet. Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény. Emlékszem, valaha az volt a terve, hogy mérnök, orvos vagy valami efféle legyek. Így is lesz minden bizonnyal, úgy, amint kívánja; nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság..."

szerző angel
Nem érdekel, hogy miből élsz.
Azt akarom tudni, hogy mire vágysz,
és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával,
Nem érdekel, hogy hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e,
hogy hülyének néznek a szerelmed miatt,
az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj.

Nem érdekel, hogy milyen bolygóid állnak együtt a holddal.
Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját,
Hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben,
és hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni fájdalommal,
az enyémmel vagy a tieddel,
hogy vadul tudsz-e táncolni, és hagyni, hogy az eksztázis
megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél,
vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk
az emberi lét korlátaira.

Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek,
hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni
az árulás vádját azért, hogy ne áruld el saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is,
ha az nem mindennap szép, és hogy isten jelenlétéből
ered-e az életed.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal,
az enyémmel vagy a tiéddel, és mégis megállni a tó partján
és azt kiáltani az ezüst holdnak, hogy IGEN !!

Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel.
Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni
egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után,
fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket?

Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában
anélkül, hogy visszariadnál.
Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál.
Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről,
amikor minden egyéb már összeomlott.
Azt akarom tudni,hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal,
és hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.

szerző angel
             Valahol létezel, valahol én is
            valamit kérdezel, valamit én is
         néha vágy van benne, néha remény is

                      valahol
                     valamit
                     te is
                     én is...
                    

szerző angel

"... Anna érzéki, torokhangú nevetést hallatott. - Ó, dehogynem. - mondta csúfondáros mosolyt vetve oldalvást a nagybátyámra - Lenyűgözően unalmas tudsz lenni, Mary. Ne becsüld alá magad!
Láttam, hogy a nagybátyám elfojt egy mosolyt, és éreztem, hogy az arcom tüzel a haragtól. George közelebb hajolt hozzám,
megnyugtató volt nehéz érintése a vállamon, mintha arra emlékeztetne, hogy nem érdemes szembeszállni velük.
Anna felvonta a szemöldökét, a nagybátyánk intett, hogy elmehetünk. Nővérem elöttünk vonult ki, én meg követhettem a szoknyája szélét; amitől egész életemben tartottam, most bekövetkezett. A földet bámultam, míg kivezetett minket a napfénybe, elsétált a céllövőpályáig és végighordozta tekintetét a kerten, a vizesárok felé lejtő meredek, lépcsős teraszokon, s a távoli kis városon és folyón. George megérintette a kezem az ujjaival, de alig éreztem. Marcangolt belülről a harag, hogy át kell adnom helyemet a nővéremnek. A saját családom úgy döntött, hogy én a király szajhája leszek, a nővérem pedig a felesége.
-Szóval királyné leszek- mondta Anna álmodozón.
-Én leszek az angol király sógora- mondta George, mintha alig merné elhinni.
-És mi leszek én?- fakadtam ki.Nem leszek többé a király kedvence. Nem leszek az udvar középpontja. Elveszítem a pozíciót, melyért tizenkét éves korom óta töröm magam. Én leszek a tavalyi szajha.
-Az udvarhölgyem leszel. - mondta Anna mézesmázosan- Te leszel a másik Boleyn lány."  

szerző angel

Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.

Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.

Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő - mondat,
ára behódolt nyugalomnak.

elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel. . .

A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát vesztett bamba gránát,
sorsától fél, robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.

Élve maradt szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!

Félelmed rongyod - óva koldul-
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.

Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.

Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.

Miről titkon vallod: bolondság -
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.

Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá - s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.

szerző angel

szerző angel

"... az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek..."

szerző angel


Ha a gyermekek kritizálva élnek,
megtanulják, milyen megbélyegezettnek lenni.
Ha a gyermekek ellenségeskedésben élnek,
megtanulnak veszekedni.
Ha a gyermekek kicsúfolva élnek,
megtanulnak szégyenlősnek lenni.
Ha a gyermekek megszégyenítve élnek,
megtanulnak bűnösnek lenni.
Ha a gyermekek toleráns légkörben élnek,
megtanulnak türelmesnek lenni.
Ha a gyermekek bátorítva élnek,
megtanulnak bizalommal élni.
Ha a gyermekek megdicsérve élnek,
megtanulják megbecsülve érezni magukat.
Ha a gyermekek méltóságban élnek,
megtanulják az igazságot.
Ha a gyermekek biztonságban érzik magukat,
megtanulnak hinni.
Ha a gyermekek hitelesen élnek,
megtanulják, mit jelent szeretni.
Ha a gyermekek elfogadva és barátságban élnek,
megtanulják megkeresni a szeretet a világban.

szerző angel

Megálltam az éjszakában
csillagok fénye rám borult
arcomra csorgott Hold ezüst-vére
árnyékom a földre hullt

hűvös csenddé dermedt az éj
képekbe fagyott a pillanat
felemelt karjaim között
meghalt minden mozdulat

lüktetett a sötétlő világ
szétáramlott benne vérem
fülembe suttogtak elvesző szavak
benne voltál a zúgó szélben

magányos fa volt a testem
viharok tépdesték ágaim
leveleim csábító szellőknek adtam
törzsem perzselték égő vágyaim

… és zokogni kezdtek bennem
minden fájdalmat felidéztek
az elhazudva őrizgetett
bőrömbe rejtett érintések

szerző angel

szerző angel
Leonardo di ser Piero Da Vinci (1452. április 15. – 1519. május 2.) olasz (akkor még itáliai) származású polihisztor, azaz: festő, tudós, matematikus, hadmérnök, feltaláló, anatómus, szobrász, építész, zeneszerző, költő és író.

A Vinci melletti Anchianoban született Toszkánában, Itáliában egy nótárius, Ser Piero da Vinci, és egy parasztlány, Caterina törvénytelen gyermekeként. Mai értelemben véve nem volt vezetékneve, a Da Vinci, Vinciből valót jelent. Születésekor teljes neve Leonardo di ser Piero Da Vinci volt, ami azt jelenti, hogy Leonardo, ser Piero fia Vinciből.
Leonardót sokszor nevezik a reneszánsz-ember őstípusának, akinek láthatólagos végtelen kíváncsisága csak a felfedezéseinek erejével volt egyenlő. Széleskörben az egyik legnagyobb festőnek tartják, és egyes vélemények szerint akár ő is lehetett minden idők legműveltebb embere.

1469-ben Firenzébe utazott, ahol belépett Andrea del Verrocchio festő műtermébe gyakornoknak. A festő műhelye afféle „művésziskolaként" is szolgált. A festő mellett elsajátította a vonalas rajz (tulajdonképpen a vázlatkészítés), a festészet és a szobrászat alapvető technikáit.

Az ifjú festő egyre sikeresebb, híre egyre növekszik. Évekig elhalmozták megrendelésekkel: ezek közül a legjelentősebb a Santa Maria delle Grazie-kolostor refektóriumában megfestett freskója, az „Utolsó vacsora", amellyel 1498-ban készült el. Azonnal a téma legtökéletesebb megjelenítéseként kezdték méltatni. Elkészülése óta a nyugati világ főműveként tekintették. Nem csupán a mesteri módon felépített jelenetek miatt, hanem azért is, mert a kompozíció, a színhasználat a világítás és egyes alakok tartása és mozdulata is a bibliai szavakra utal: "Ti közületek egy elárul engem". Vasari már akkor így írt a freskóról: "....mindegyikük arcán látszik a szeretet, a félelem és a felháborodás, illetve a fájdalom, hogy képtelenek kitalálni, mi van Krisztus lelkében.". A művész egyéniségként és lélektanilag elemezve ábrázolta az apostolokat. Az árulót a gesztusok eszközeivel kirekesztették a közösségből, de ő mégis ellenpontja Jézus méltóságteljes alakjának. Leonardo befejezetlenül hagyta Jézus arcát. A falkép ma igen rossz állapotban van, a nedvesség megrongálta.

1500 márciusában rövid időre Velencébe utazott, (de még abban az évben visszatért Firenzébe), ahol 1502-ben Cesare Borgia szolgálatába áll, és követi őt annak romagnai hadjáratába.

1503-ban Firenzében elkezdte megfesteni remekművét, a Mona Lisát (közismert olasz nevén la Gioconda). A munka egészen 1506-ig húzódott, a hagyomány szerint a három éves alkotómunkából két évet vett el Mona Lisa híres mosolyának megalkotása, Leonardo ugyanis ennyit tépelődött a mosoly kialakításán.

Megújult érdeklődéssel fordult a geológia és az anatómia felé, ezért ilyen tárgyú stúdiumokat vesz Milánóban. 1513-ban Rómába utazott, ahol X. Leó pápa megbízásából matematikai-természettudományi tanulmányokat folytatott.

1519-ben megbetegedett és meghalt. Örökségét tanítványára és barátjára, a festő Melzire hagyta.

Legfontosabb művei befejezetlenek maradtak: A háromkirályok imádása, a Sziklás Madonna, a firenzei Palazzo Vecchio számára készült Anghiari csata, amelynek csak egy töredéke maradt fenn, valamint Milánóban a Muzsikus képmása.

Az emberi test a művészetekre tett hatását és arányait a Vitruvius-tanulmány munkájában foglalta össze. Továbbá az emberi test felépítésének feltárásában is úttörő szerepe volt. Gyakran végzett – akkoriban az egyház által tiltott – boncolásokat is.Megújult érdeklődéssel fordult a geológia és az anatómia felé, ezért ilyen tárgyú stúdiumokat vesz Milánóban. 1513-ban Rómába utazott, ahol X. Leó pápa megbízásából matematikai-természettudományi tanulmányokat folytatott.


Az építész Leonardónak számos vázlata maradt fenn, amelyet mások meg is valósítottak, de egyetlen fennmaradt épület sem tulajdonítható neki. Nem fejezte be tudományos írásainak összegyűjtését sem a perspektíváról, festészetről. A filozófiáról, az anatómiáról szóló munkáinak kiadása is csak terv maradt. Már életében nagy művész hírében állt. Ha a pápa büszkesége Michelangelo volt Rómában, Leonardo Milánó hercegéé, később pedig a francia királyé.

szerző angel

Ha van valami ami felülmúlja az emberi cselekedeteket, gondolatokat vagy szavakat, akkor az az anyai szeretet...

szerző angel

Hallod a dalt?
dúdold velem
hallod ahogy szól...?
dúdold kedvesem
alig zavarjuk meg a csendet
a nyugalom átölel
a dallam lágyan körbe fon
lebeg mint könnyű pihe
mint a gondolat
mint egy álom
mint az álmunk
amire most rátaláltunk
és egymás szemébe nézve
látjuk azt amiért a Mindenség megszületett
egymásban megtaláljuk a szeretetet...

hallod?
hogy szól a dal
ott belül
hogy zengenek a hangok
hogy hullámzanak a dallamok
testet ölt a harmónia
lüktet a létezés örök
milliószor elfojtott ritmusa
bennünk zeng
bennünk dobol
ölel és átkarol
könnyű csókot lehel elgyötört lelkünkre
libegve elsuhan
majd újra visszatér
közössé váló ereinkben
egyszerre lüktet a vér..

hallod a dalt?
érzed a ritmust?
dúdold nekem és ringass el
légy az én dalom kedvesem
monoton és féktelen
szédítő és reménytelen...
ez a dallam most a miénk
belőlünk fakad és bennünk tűnik el
szelíd örvényt kavar
és vad szavakat akar
simogatást és uralmat
izzó hangok fonnak át és uralnak
egymásba olvadnak most a test határok
ringató álommal keverednek
a valóságos érintések
csókok zengenek
és harsognak az ölelések
a feszes ritmus kitörni készül
szabadulna már a megkötözött lélek
kiáltani készül a vágy:
Vedd észre még élek...!
minden hangot elsöpör
a lüktető hullámzás
és a lázadó energiák
két testből gyúrnak most
egyetlen matériát...

hallgasd a dalt!
csendesedik már a ritmus
távolba futnak a vad örvények
nem zúgnak már a harsonák
egyre halkulnak a hangok
altató futamok csendesítenek
elnyugszanak a lágyan pihegő testek
egyetlen dalból ismét két test lesz
két test..
de egyetlen még mindig a lélek
még őrzi a mi dalunk
és amíg szeretsz
...
a világ együtt dúdolja velünk
a Mi Dalunk...

szerző angel

Ők nem öregszenek meg úgy, mint mi, az itt maradottak:
Az évek nem fognak rajtuk, sem a múló idő vasfoga.
A lemenő nappal és pirkadatkor is rájuk emlékezünk...

^{(Idézet Laurence Binyon „For The Fallen (September 1914)”-éből)}

szerző angel

"Magam is menekültem már, s jól emlékszem arra a pánikra, amikor le kellett mondani mindenről, és villámgyorsan kellett dönteni: mi az, ami fontos, s mi az, ami nem.

Apámnak volt egy különös barátja. Józan, precíz és rendkívül értelmes gépészmérnök, aki nemcsak a gőz kazánokat, de az életét is igyekezett előre megtervezni.

Amikor közeledett a front, láttam, hogy gondosan csomagol.
- Ebben mi van? - mutattam két hatalmas ládára.
- Ebben azok a szükséges holmik, melyeket akkor viszek magammal, ha módomban lesz autóval
vagy vonattal menekülni.
Rengeteg ruha, pulóver, ing, cipő, kolbász, szalonna, sajt és szardínia volt a ládákban, azonfelül még számos szakkönyv, szótár, logaritmustábla, körzőkészlet és vonalzó.

- És ebben? - mutattam egy kis kézikoferre.
- Ez a B variáció! - mondta. - Arra az esetre, ha nem lesz vonat és gyorsan kell menekülni!
Ebben már csak meleg holmik, aranygyűrűk, láncok s különféle konzervek voltak.
Láttam, hogy íróasztalán egy spárgával átkötött ócska bőrtárca hever.

- És ez? - kérdeztem kíváncsian.
- Ez a C variáns - felelte. - A legrosszabb esetre.
Egy hajfürt volt benne, feleségének, gyermekeinek fényképei, s egy Biblia."

                        

szerző angel

Szabad-e nekünk még így,
összemelegedve
egymásba feledve temetni
véres könnyektől itatott
mindennapjaink?
Szabad-e nekünk még
gyermekeink szemébe nézve
meglátni a másikat,
s velük a közelgő Vég képébe vágni
a kezünkbe adott végtelent?
Szabad-e nekünk még így remegve
lesni egymás titkos sóhaját,
mellyel halkan simítja végig
a másik rebbenő haját?

Lépéseim zaja halkan koppanva
lábujjhegyre csitul,
s zavartan toporgok éned ajtaja előtt.
Csak tenyerem fektetem óvatosan,
hol eddig durván kopogtattam.
Ujjaim hegyén érzem, ahogy lüktet a zár.
Várja, hogy simítva megigézzem.
Behunyt szemem alol a könnyek
csendes gyémántként hullanak
vágyaim partján fekvő
kemény sziklából,
puhasággá
csiszolódott homokba.

Szemem fénye rég megtört már,
s mélyén egy remete halkan kinevet.
Kérges fa odva lett a lelkem
melynek törzsére körmömmel véstem a neved.
Nem szólok már, mert nincs, ki értsen,
nem várom a választ, mert tudom rég,
Te a szél nyelvén suttogsz velem,
hisz számomra te vagy a kezdet, és a vég,
Rég nem önigazolásul kellesz nekem még.

Hát mondd! Szabad-e nekünk még így szeretni?
Túl a lázadáson, túl az életen,
Túl a birtokláson, s mindenen, mi értelem?
Szabad-e még így,
mikor minden szétszaggatott álmom
Ajkaimba harapott sebből vérezve lüktet
Csókjaidtól lüktető szádon?

Aggódó szemed szemembe mélyeszted,
s háborgó lelkem szellemed kísérti.
Erős karoddal átöleled csöpp létem,
S cserfes magányomnak otthont ad szíved,
Féltőn figyelmeddel itatod
szikkadt földdé apasztott hitem.
Szabad-e még így?
De kit érdekel? Csak így tudunk.
Csak így lehet.

szerző angel

Hogy nem számít, mennyire jó valaki, mindenképpen fájdalmat okoz neked olykor. És ezért meg kell bocsátanod neki.
Hogy évek kellenek a bizalom kiépítéséhez, de elég néhány másodperc a lerombolásához.
Hogy nem kell megváltoztatnunk barátainkat, ha megértjük, hogy a barátok változnak.
Hogy a körülmények és a környezet hatnak ránk, de magunkért csakis mi vagyunk felelősek.
Hogy vagy Te tartod ellenőrzés alatt a tetteidet, vagy azok fognak Téged.
Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel.
Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel.
Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki.
Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni.
Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével.

Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné.
Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak.
Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod.
Talán Isten úgy akarja, hogy találkozzunk sok nem hozzánk illő emberrel, mielőtt találkozunk az igazival. Így mikor végre találkozunk vele. ..
Tudjunk majd hálásak lenni ezért az adományért.

szerző angel

Akarsz-e futni, arany éjszakába futni velem?
A földre bukni és az égre nézni fel?
Akarsz-e adni árva csillagoknak szép neveket?
S nevetve hagyni, hogy a szél sodorja el?

Akarsz-e együtt ülni házad küszöbén majd?
És arra nem gondolni, hogy meddig is tart?
Akarsz-e rám találni őszbe rohanó üres vonaton?
Akarsz-e bennünk hinni, ahogy én akarom?

Akarsz-e bújni, velem összebújni zord teleken?
És lángra gyúlni fázós, fehér reggelben.
A hóba írni édes titokból szőtt rejtjeleket,
Hogy szóra bírni más ne tudja senki sem.

Akarsz-e együtt ülni házad küszöbén majd?
És arra nem gondolni, hogy meddig is tart?
Akarsz- e rám találni őszbe rohanó üres vonaton?
Akarsz-e bennünk hinni, ahogy én akarom?

Van az úgy, hogy semmi sem jó.
És van az úgy, hogy lenni sem jó.
Hát gyere mondd, hogy akarod még!
És ezer év sem téphet szét.

Akarsz-e szánni, ha egyszer bánni kell a bűneidet?
Akarsz-e látni, ha lábam rossz utakra tért?
Az arcot látni, amivel megosztottad tükreidet.
Akarsz-e engem, aki csak ennyit ígért?

szerző angel
                              Ülj hát le
                            Pihenj meg velem
                          Ha gondod van, mondd el nekem
                        Figyelj rám, bíznod kell bennem
                      Titkainkat őrzöm szívemben...csendesen

szerző angel

Egyre várlak. Harmatos a gyep,
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketeg is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beolvadnánk lassan, pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.

szerző angel

Úttalan utakon,
bozótokon és szakadékokon,
árkokon és vízmosásokon
törtetünk láthatatlan cél felé.

Úttalan utakon,
imádkozva vagy szitkozódva,
békés szívvel vagy lázadozva,
de menni kell, mert vissza nem lehet:
fekete falat épített a Múlt
a hátunk megett.

Úttalan útakon..
De túl lélek-határon,
túl gondolaton, túl minden álmon
valami messze vár reánk,
egy fénysugár e rút világon:
talán egy “mindent felejtés”.
Talán egy “mindent újrakezdés”
a végső sziklaszálon.

Úttalan útakon,
végső szívdobbanásig,
utolsó sóhajtásig,
s ha nem ma, holnap, vagy sok-sok év után:
de egyszer eljutunk a sziklaszálig!